A kezdetektől…

Fanfiction by Rhien

Igen, a hét zsoldos a nevünk. Mint már ki lehetett találni (nem kell hozzá sok ész…) heten vagyunk testvérek. Jómagam Jakotsu, utánam Bankotsu, Suikotsu, Kyokotsu, Renkotsu, Ginkotsu, és végül Mukotsu. Bankotsu a legfiatalabb. Nagyon kedves ember. Ezt inkább, mint testvér mondom, mást most nem akarok írni, mert drága tesóm árgus szemekkel figyeli ténykedésem. Aúúúúú!!!! Már ezért is kaptam a fejemre! Jobb lesz nekem, ha kizavarom a szobából...Bocs, itt vagyok, csak az elmúlt fél órában éppen péppé vertem Bankotsut. Csak úgy edzésként…Na de hadd térjek vissza az eredeti témához. Sok év telt el azóta, hogy el kellett hagynunk az otthonunkat. Kicsi gyerekként nem volt sok gondunk. Enni-inni bőségesen kaptunk, a ruhánk mindig tiszta volt. Minden túlzás nélkül kijelenthettem, hogy jók voltunk. Már akkor volt jócskán erőnk, de a falubeliek miatt nem használhattuk nyíltan. Soha nem fordult elő olyan, hogy lebuktunk volna. Erdő vette körül a falunkat, azon túl pedig hatalmas hegyek terültek el. Ha felbosszantottak volna az ottani taknyos kölykök, mindig oda mentünk kitombolni magunkat. A természet keményen megsínlette tombolásunkat, de a falubeliek semmit nem vettek észre belőle. Tartoztunk ennyivel anyánknak. Azok a nyavajás férgek sokat gúnyolták miattunk, de egy ideig nem foglalkozott velük. Barátaink nem voltak, csak egymással játszottunk, mivel a gyerekek féltek tőlünk. De boldogok voltunk és jól éreztük magunkat. Nem tartott sokáig ez a boldogság…egyik nap elmentünk a hegyekbe edzeni egy kicsit. Becsületesen elengedtük magunkat, úsztunk a tóban, egymást püföltük, szóval jól elvoltunk. Sötétedésre haza kellett mindig érnünk, ez alól a mai nap sem volt kivétel. Legalábbis úgy indult, hogy nem lesz az. Néhány démon az erejét akarta próbálgatni rajtunk, de végül inkább illettek be kutyakosztnak, mint démonnak. Szétvertük őket, és indultunk haza. Egy idő után különös nyugtalanság lett úrrá rajtam. Szóltam is a testvéreimnek:

-Álljatok meg, kérlek, úgy érzem, valami baj történt a faluban…-nem fejezhettem be.

-HA BAJ VAN, AKKOR MI A JÓ FENÉT KERESÜNK MÉG ITT????

A legnagyobb egyetértésben mondták ezt, és ahogy csak a lábunk bírta, indultunk vissza a házhoz. De elkéstünk….Azt a látványt soha nem fogom elfelejteni, de szerintem a többiek sem. A falubeliek széles vigyorral a képükön nézték egy ház égését. Megállt bennem az ütő, amikor észrevettem, hogy a mi házunk az. Testvéreimre néztem, de azok is ugyanúgy meg voltak döbbenve, mint én. Nem értettük, hogy miért tették ezt velünk. Mit ártottunk nekik??? Ez már soha nem fog kiderülni. Abban a percben csak egy gondolat járt a fejünkben: Megbosszulni a szüleinket. Nem gondolkodtunk, nem mérlegeltük milyen következményekkel járhat, ha mi most itt elkezdjük leöldösni a falut, csak cselekedtünk. Letöröltük azt a bamba vigyort a képükről, az egyszer biztos. Egy ember kivételével mindenki odaveszett, de akkor még azt hittük, hogy nincs olyan állapotban, hogy bármi féle bajt hozhasson a fejünkre. Nem törődtünk többé vele, hanem halott szüleinket helyeztük örök nyugalomra. A többieket úgy hagytuk. A gyilkosok nem érdemlik meg, hogy eltemessék őket. (ezek szerint minket se fognak majd eltemetni…mi is öltünk. És nem mondom, hogy rosszul esett.!) Magunkhoz vettünk néhány fegyvert, valami élelmet, ruhát, és nagyon gyorsan kereket oldottunk. Sokáig, több héten, vagy hónapon keresztül csak mentünk és mentünk. Ha találtunk valami rozoga falut, azt úgy ahogy volt kifosztottuk. Szemét egy mészárosmunka volt, tekintve, hogy ezek az emberek nem tehettek semmiről, de szomorúak voltunk, és elkeseredettek, hiányoztak a szüleink. Elvesztettük a biztonságot, és innentől kezdve a saját lábunkon voltunk kénytelenek megállni. Könyörtelenek voltunk…de ez volt az életben maradásunk feltétele. Egy ideig még semmi baj nem volt, de aztán elég rendesen ránk szakadtak a gondok. És azokkal együtt egy rakás feldühödött ember. Nem tetszett nekik, hogy mi egész falukat pusztítunk el, ezért nekünk támadtak. Volt néhány épeszűnek nem mondható ember (vagy csak simán öngyilkosjelölt, szerelmi bánattal küzdő), aki vasvillával meg hasonlókkal jött nekünk, azokkal könnyen elbántunk. Szerintem nem vettek túl komolyan bennünket. Csak meg akarták nézni hogy hogy néz ki hét erősnek mondott ember. Mukotsu rájukküldött egy méregfelhőt, mi elvittük (mit elvittük, elloptuk!!!) az összes sakét, aztán meg sweet dreams a falubelieknek!!! De jöttek rendes karddal, íjjal, bumeránggal, stb., itt már nehezebb dolgunk volt. Azok támadtak is…mi pedig visszatámadtunk. Rendesen berúgtunk, vittünk a sakéból, egy-két embert is magunkkal hurcoltunk. Nekem nem volt túl sok kedvem hozzá, mert csak lányokat lopkodtak, de nekik is kijárt a „szórakozás”. Általában otthagytuk őket. Kyokotsu mondta, hogy hagy egye már meg őket, de leszavaztuk. Pontosabban lepofoztuk…az lehet, hogy gyilkosok vagyunk, de nem kannibálok. Embert lehet, hogy ölünk, de enni nem eszünk. Akkor már inkább az éhenhalás!!! Egyszer Renkotsut sikerült felbosszantania egy bájos és szemtelen hölgyeménynek. Kicsit hirtelenharagú a tesóm…nem elég, hogy a lányt szénné égette, de a falura is ráköpött egy kisebb lángnyelvet. Idióta!!! A szüleinkkel is pontosan ugyanezt csinálták, csak azzal a különbséggel, hogy kézzel gyújtották fel a házat. Lett belőle vita, méghozzá hatalmas. Kiderült ugyanis, hogy ezek a szerencsétlenek nem voltak a faluban, amikor Renkotsu köpködött. Nem voltunk felkészülve, talán a fejünkbe szállt a sok sikeres fosztogatás. Azt hittük, senki nem mert szembeszállni velünk, a zsoldosokkal. Emlékszik még valaki a félhulla emberre, akit otthagytunk a szülőfalunkban? Hát, az azóta valami császárszerűség lett, és volt szíves egy ..khm.. nagy hadsereget szervezni ellenünk. Volt ott minden: démonvadász, vámpírölő, átvágott harcos, elkeseredett emberek tömkelege, csőcselékek, ami csak létezik…hatalmas lendülettel támadtak. Jó sok embert elintéztünk, a legeredményesebb Mukotsu, Ginkotsu és Renkotsu volt. Köpködtek mérgeztek, pusztítottak. Mi pedig segítettünk. Lassan-lassan fáradtunk. Megéreztük, nem bírjuk már sokáig. Suikotsu már anyával volt, Bankotsu is hamarosan követte. Renkotsu is már csak füstölgött, igazi tüzet már nem volt képes okádani. Kyokotsu volt az egyetlen, aki viszonylag szilárdan állt a lábán, de már kapott még egy jukat a köldöke mellé. Én is meglehetősen szédelegtem, elkezdtem elveszíteni a tudatomat. Annyit felfogtam, hogy az emberek egy papnőtől várják, hogy megölje az életben maradt zsoldosokat. Kiáltásokat hallottam minden oldalról:

-Végezz velük, Úrnőm!!! Küld a pokolra őket, Kikyo!!! Eleget szenvedtünk már miattuk!!!!

Hmmm…szóval Kikyo személyesen! Ezt a „megtiszteltetést”! Nem gondolkodhattam sokáig azon, hogy vajon milyen jövő lehet. Hamarosan megtudtam. Kikyo volt szíves, és pontosan belelőtt egy nyílvesszőt a szívem közepébe. Egy pillanat alatt megérkeztem egy másik, rejtélyes világba, ahol a testvéreim, és a szüleim vártak rám. Nyugodtak voltak, szinte már boldogok. Velem együtt hitték, hogy vége a szenvedéseknek. Rosszul hittük….a következő pillanatban éreztem, hogy valami megfoghatatlan erő húz vissza a Földre. A testvéreim jöttek velem, anyáék viszont ott maradtak, és egyszer csak eltűntek a szemünk elől. Csalódott sóhajt hallottam. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a nyakamban. A többiek is felordítottak. Mi a fészkes fene lehet ez? Még nem voltam teljesen magamnál, de megszólalt egy hang, közvetlenül mellettem:

-Üdv újra az élők között!!! A nevem Naraku. Velem jöttök a kastélyomba. Mostantól kötelesek vagytok szolgálni engem. Cserébe, hogy megmentettem az életeteket.

-Hogy lehet, hogy visszajöttünk a halálból?-kérdeztem még mindig kábán.

-Úgy, hogy egy ékkőszilánk van a nyakadban. És a többiekében is. Ez tart életben benneteket.

Mikor a többiek is használható állapotba tudták hozni magukat, akkor elindultunk Naraku kastélya felé. Elég messze volt, és mindannyian kimerültek voltunk. Nem is csoda, hiszen a halálból rángattak vissza az életbe. Úgy mentem, mint aki berúgott, pedig már 22 órája nem ittam. (még vizet se, alkoholt meg végképp nem volt alkalmam inni.) Halkan megkérdeztem:

-Ott vagyunk már?-meg kell, hogy mondjam, nem erre a válaszra számítottam…Renkotsu nagy levegőt vett, mintha rosszul lenne. Én nem ismertem fel, hogy mit akar, odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Ezt a pillanatot választotta, hogy a hajamon kívül az összes létező anyagot leégesse rólam!!! Merő jóindulatból! Naraku nevetőgörcs közepette figyelte, hogyan próbálom eloltani magamon a tüzet. A ruhámból természetesen semmi nem maradt. Én rákvörösen kullogtam megmentőnk után, miközben a többiek kacarászva vonultak utánunk. Nem sokat beszéltünk, amíg el nem értük a kastélyt. Tényleg gyönyörű volt, mindenki csak bámulta leesett állal. Naraku elunta a várakozást, és ránk ordított:

-Nem fokok napestig várni rátok! Indulás befelé! Nem akarok többször szólni!

-Mi is örülünk, hogy itt lehetünk.-mondtam gúnyosan.

Miután megérkeztünk, mindenki kapott egy szobát. (elég sok volt itt, hét ember nem jelentett jelentős helykihagyást.) Önállóak voltunk, kezdtük feltérképezni a terepet. Legelőször egy fürdőt akartunk keresni, mert a szagunkkal egy büdös borz fel sem vehette a versenyt. Találtunk is egy medencét, csak az volt a baj, hogy jéghideg volt a víz…nagy ordítással vetettük bele magunkat, eláztatva a fél fürdőt. Nem baj, jobb, mint a semmi. Legalább a nagyja mocskot lemostuk magunkról. Naraku is betévedt a fürdőbe, és elszörnyedt a koszos víz láttán.

-Mi műveltetek ezzel a medencével??? Az nem létezik, hogy ennyire retkesek legyetek!

-De igen, nagyon is létezik-mondtuk halálos nyugalommal.

A vacsora fennséges volt. És még azt mondják, hogy mi vagyunk a szégyentelen rablók…eddig mi is így gondoltuk, de aztán rájöttünk, hogy Narakunak legalább két falut kellett kifosztania ehhez a lakomához.

Gyorsan teltek a napok. Folytattuk a vívást, sokat gyakoroltunk, napjában legalább egyszer húskonzervet csináltunk a másikból. Naraku tanított minket, szerintem nem gondolta igazán komolyan azt a szolgás dolgot. Mesélt magáról egy-két dolgot,. Elmondta, hogy nagyon rég óta akarja Kikyot megszerezni magának, de eddig mindig pofára esett. Mert állítólag a papnő egy kutyafülű féldémont szeret, hiába szögezte oda Naraku egy fához. A féldémon neve Inuyasha. Meghagyta, ha látjuk, fogjuk el, és hozzuk a kastélyba. (ez nagyon úgy hangzott, mint egy parancs!)

Én most azt hiszem megyek. Összeszedem a tesóimat ebből a hatalmas kastélyból, aztán megpróbálom Naraku képét kidekorálni egy kicsit. Majd elmondom, mi történt…

Később még hallotok felőlem!!!